Válogatott kommentárok a házasságról

Kálvin János

(Noyon, *1509. Július 10. – Genf, †1564. Május 27.),

Kommentárok a Genezis különböző verseiről –

Szabó Miklós fordítása

1Móz 5,2: Férfiúvá és asszonynyá teremté őket. Ez a mondat a házasság szent kötelékét, s a férj és a feleség közötti eltéphetetlen egységet dicséri. Mikor ugyanis Mózes csak egyet említett, azonnal utána belefoglalja mindkettőt, egyetlen név alatt. S válogatás nélküli közös nevet ad mindkettőnek, hogy az utódok megtanulják ezt a köteléket még szentebb módon táplálni egymás között, miután látták, hogy ősszüleik egyetlen személyként voltak megnevezve. A zsidó írók komolytalan következtetését, mely szerint csak a házasembereket nevezték Ádámnak (vagy embernek), a teremtés története cáfolja meg. S ezen a helyen a Lélek sem ért mást alatta, mint hogy a házasság létrejötte után a férj és a feleség olyanok voltak, mint egyetlen test. Sőt, a rájuk kimondott áldást is feljegyzi, hogy abban megláthassuk Isten csodálatos kedvességét, mivel továbbra is fenntartja azt, bár vegyük észre, hogy az emberek romlottsága és gonoszsága valamelyes mértékben megszakította azt.

1Móz 2,22: És vivé az emberhez. Mózes most beszámol arról, hogy a házasság isteni módon lett megalapítva, amit különösen hasznos tudni, mert miután Ádám nem a maga akaratából szerzett magának feleséget, hanem Isten által felkínáltként és jóváhagyottként kapta azt, a házasság szentsége ebből világosabban is megmutatkozik, mivel Istent ismerjük el a Szerzőjének. Minél jobban igyekszik a Sátán megbecsteleníteni a házasságot, annál jobban kell óvnunk minden becsmérléstől és visszaéléstől, hogy megkapja a megillető tiszteletet. Ebből következik, hogy Isten gyermekei jó és nyugodt lelkiismerettel ölelhetik magukhoz a házastársi szövetségi életet, s a férjek és a feleségek élhetnek együtt tisztaságban és tiszteletben. A Sátán mesterkedése a házasság rossz hírbe keverésére kettős volt: először, hogy a hozzá kapcsolódó gyűlölködés segítségével bevezethesse a cölibátus dögletes törvényét, másodszor, hogy a házas személyek bármilyen szabados kicsapongásba belemenjenek, amilyenbe csak tetszik nekik. Ezért a házasság méltóságának megmutatásával el kell távolítanunk a babonát, nehogy a legcsekélyebb mértékben gátolja a kegyeseket abban, hogy szemérmesen használják Isten törvényes és tiszta rendelését. Továbbá, szembe kell szállnunk a test bujaságával, hogy a férjek mértékletesen élhessenek a feleségeikkel. De ha semmi más nem befolyásol minket, annak az egy dolognak bőven elégnek kell lenni, hogy amíg nem beszélünk tisztelettel a házasságról, addig becsmérlés tapad a Szerzőjéhez és Támogatójához, mert Mózes itt ilyennek írja le Istent.

1Móz 6,2: És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok. Mózes nem az tartja elítélendőnek, hogy a szépségre is tekintettel voltak a feleségek megválasztásában, hanem azt, hogy maga a buja vágy uralkodott el rajtuk. A házasság ugyanis túlságosan szent dolog ahhoz, hogy az emberek a szemek kívánsága alapján induljanak fel rá.¹ Ez az egység ugyanis elválaszthatatlanul kiterjed az élet minden területére, amint azt korábban láttuk: az asszony azért teremtetett, hogy a férfi segítője legyen. Ezért vágyaink brutálisakká válnak, amikor a szépség bája annyira elbűvöl minket, hogy a fő dolgokat nem is vesszük számításba. Mózes világosabban is leírja a vágyaik heves zabolátlanságát, amikor azt mondja, hogy vettek feleségeket maguknak azok közül, akiket megkedveltek, mert ezzel jelzi, hogy Isten fiai nem azok közül választottak, akik fel voltak ruházva a szükséges tehetségekkel, hanem válogatás nélkül kóboroltak fel s alá, amerre a vágyaik hajtották őket. Ezekkel a szavakkal azonban arra is tanít minket, hogy a mértékletességre van szükség a szent házasságban, aminek a megszentségtelenítése nem kis bűn Isten előtt. Nem a házasságtörést ítéli ugyanis itt el a szentek fiaiban, hanem a túl nagy belemerülést a szabadosságba a feleségválasztásban. S valóban nem is lehet másképp, mint hogy Isten fiai is megromoljanak, amikor a hitetlenekkel közös igát vesznek magukra. S ez volt Bálám szélsőséges politikája is: amikor a megátkozás képessége elvétetett tőle, megparancsolta, hogy a midianiták titokban küldjenek asszonyokat, akik belecsábíthatják Isten népét az istentelen romlásba. Azaz, mivel a pátriárkák fiaiban, akikről Mózes most beszél, a neki isteni módon adott kegyelem elfelejtése is fájdalmas gonoszság volt, mivel törvénytelen házasságokat kötöttek a saját vágyaiknak megfelelően, egy még rosszabb kiegészítést is hozzátesz: amikor keveredtek a gonoszokkal, az Isten imádatát is megrontották, s elbuktak a hittől, mely romlás majdnem mindig követi az előzőt.

1Móz. 9,1: Azután megáldá Isten Noét. Ebből következtetünk arra, hogy mekkora félelem csüggesztette el Noét, amiért Isten oly gyakran és oly hosszasan bátorítgatja őt. Mikor ugyanis Mózes azt mondja, hogy Isten megáldotta Noét és a fiait, akkor nem egyszerűen csak annyit ért alatta, hogy a termékenység kegye helyreállt a számukra, hanem egyidejűleg Istennek a világ új helyreállítására vonatkozó terve is kijelentetett nekik. Hiszen magához az áldáshoz adódik hozzá Isten hangja, amivel megszólítja őket. Tudjuk, hogy az oktalan állatok sem más módon hoznak létre utódokat, mint Isten áldásával, de Mózes itt arról a kiváltságról emlékezik meg, ami csakis az embereknek adatott meg. Ezért, nehogy az a négy férfi és a feleségeik, akiket elfogott a reszketés, kételkedjenek abban, hogy mi célból menekültek meg, az Úr előírja nekik a jövőbeli élet feltételét: fel kell támasztaniuk az emberiséget a halálból az életbe. Ezzel nemcsak megújítja a világot ugyanazzal az Ígével, amelyikkel korábban megteremtette, de a szavait az emberekhez irányítja, hogy helyreállítsák a házasság törvényes alkalmazását, s megismerjék, hogy a gondoskodás az utódokról Neki tetsző cselekedet, s legyenek biztosak abban, hogy a tőlük származó utódok benépesítik a Föld minden zegét-zugát, ismét lakottá téve azt. Azaz nemcsak megújítja a világot ugyanazzal az Ígével, mellyel korában megteremtette, hanem ezt az Ígét az emberekhez irányítja azért, hogy helyreállíthassák a házasság törvényes használatát, megtudják, hogy az utódokról való gondoskodás Neki tetsző dolog, és biztosak lehessenek abban, hogy a tőlük származó utódok szétterjednek a Föld minden részére, s azt ismét lakottá teszik, még ha lepusztulttá és sivatagossá is vált. De mégsem engedte meg a válogatás nélküli szexuális kapcsolatokat, hanem újra szentesítette a házasság korábban elrendelt törvényét. S jóllehet Isten áldása bizonyos módon kiterjedt a tiltott kapcsolatokra, így abból is származtak utódok. Ez azonban mégis tisztátalan termékenység, míg a törvényes, csak az Isten konkrétan kimondott áldásából származik.

1Móz. 16,5: Tegyen ítéletet az Úr én közöttem és te közötted. Helytelenül használja Isten nevét, s majdnem megfeledkezik az illő tiszteletről, ami olyannyira kötelező minden istenfélő számára. Isten ítéletére hivatkozik. De mi más ez, mint pusztulást vonni a saját fejére? Ha ugyanis Isten lép közbe Bíróként, akkor mindkettőjükre szükségszerűen büntetést kell kiszabnia vagy az egyikre, vagy a másikra. De Ábrám nem vétkezett. Marad tehát az, hogy Szárainak kellett megéreznie Isten bosszúját, Akinek a haragját oly elhamarkodottan vonta magára, vagy a férjére. Ha Mózes ezt egy pogány asszonyról mondta volna, akkor megszokott dologként mentünk volna el mellette. De most az Úr megmutatja a kegyesek anyjának személyében, hogy először is milyen heves a harag heve, s milyen alaposan sietteti az embereket, majd hogy mennyire vakok azok, akik a saját ügyeikben túlontúl engedékenyek önmagukkal szemben. Ebből meg kell tanulnunk gyanakodni önmagunkra, valahányszor csak a saját bajainkról van szó. S egy másik dolog is ugyancsak említésre méltó, nevezetesen hogy a néha a legrendezettebb családok sem mentesek a civakodástól, sőt ez a gonoszság még Isten egyházát is utoléri, mert tudjuk, hogy Ábrám családja, amit szintén zavartak vitatkozások, az egyház élő jelképe volt. Ami a házi pörlekedéseket illeti, tudjuk, hogy a szociális élet fő részét, amit Isten megszentelt az emberek között, a házasságban töltjük. Mégis közbelépnek azonban a különféle kényelmetlenségek, melyek mintegy foltokkal beszennyezik azt a jó állapotot. S illendő a kegyeseknek felkészülni az alkalmak elvágására ezek elől a viták elől. Emiatt nagyon fontos kitérni a gonoszság forrására, mert minden nehézsége, amit az emberek a házasságban találnak, a bűnnek kell tulajdonítani.

1Móz 20,3: Ímé meghalsz. Jóllehet Isten megfeddte Abimélek királyt Ábrahám kedvéért, akit a speciális védelme alá vont, de még általánosságban is meg akarja mutatni, mennyire nem tetszik Neki a házasságtörés. S valójában nem is említi konkrétan Ábrahámot, hanem inkább egy általános kinyilatkoztatást tesz a házastársi hűség fenntartása érdekében. „Meghalsz, mert elragadtál egy asszonyt, aki férjnél volt.” Tanuljuk hát meg, hogy ezekben a szavakban egy, az emberiség számára adott előírás rejlik, ami megtiltja, hogy bárki érintse a felebarátja feleségét. S valóban, miután semmi sem olyan szent az ember életében, mint a házasság, nem kell csodálkozni, ha az Úr megköveteli a kölcsönös hűség fenntartását a férjek és a feleségek között, s kijelenti, hogy Ő lesz a bosszúálló, valahányszor csak megsértik azt. Most valóban csak egyetlen emberhez szól, de annak a figyelmeztetésnek mindenki fülében hallatszania kell, hogy a házasságtörők – bár egy ideig büntetlenül örvendezhetnek – mégis megérzik majd, hogy Isten, Aki felügyel a házasságokra, bosszút áll majd rajtuk (Zsid13:4).

1Móz 20,9: És hívatá Abimélek Ábrahámot. Abimélek azonban, miközben azt panaszolja, hogy megtévesztették, közben mégsem vonakodik elítélni magát úgy, mint aki nagy bűnt követett el. „Nem rajtad múlt”, mondja, „hogy én és a királyságom megmenekült attól, hogy a legnagyobb bűnbe essünk”. Senki sem mentheti fel magát a szégyen alól azzal az ürüggyel, hogy mások vonták bele a bűnbe. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy itt a házasságtörést nevezi nagy bűnnek, mert az nemcsak egyetlen embert köt meg, hanem közös bűnnel mondhatni egy egész népet. Gérár királya valóban nem beszélhetett volna így, ha nem ismerte volna el a házasság szent jogát. De manapság a keresztyének – vagy legalábbis azok, akik ezzel a megnevezéssel dicsekszenek – nem szégyellik kedélyesen enyhébb színben tüntetni fel ezt a hatalmas bűnt, amitől még a pogányok is a legnagyobb irtózással riadnak vissza. Tudjuk azonban meg, hogy Abimélek az annak az istenítéletnek az igazi hírnöke volt, amit a nyomorult emberek hiába próbálnak meg kikerülni a gáncsoskodásaikkal. S mindig emlékezzük Pál kijelentésére: „Ne tévelyegjetek, mert az ilyen dolgok miatt jön Isten haragja az engedetlenekre” (1Kor5:9, Ef5:6). Nem ok nélkül teszi ezt a bűnt általánossá az egész nép számára, mert amikor büntetlenül követnek el bűnöket, bizonyos értelemben az egész régió beszennyeződik. S különösen rossz hír, hogy Isten haragja az egész nép ellen lobban fel a király személyében. Ezért annál nagyobb buzgósággal és gondossággal kell könyörögnünk Istennek, hogy kormányozza a Lelkével azokat, akiket a hatalomban fölénk helyezett, s óvja meg az országot, ahol lakóhelyet adott nekünk, tisztán és mentesen minden vétektől.

1Móz 20,16: Ímé az neked a szemek befedezője…….„Lepel lesz ő neked”. Sok fordító ezt az ajándékra vonatkoztatja, ami nekem nem tűnik helyesnek. A héberben nincs semlegesnem, helyette a nőnem használatos. De Mózes itt inkább a férjre mutat, s ez illik legjobban a szöveg értelméhez. Sárát ugyanis arról tájékoztatja, hogy a férj, akihez kötődött, egyfajta lepel volt a számára, amivel el kellett fedeznie önmagát, nehogy ki legyen téve másoknak. Pál azt mondja, hogy a lepel, amit az asszony visel a fején, az alávetettség jele (1Kor11:10). Ez vonatkozik a nem házasságban élő személyekre is, mint arra a célra utaló dologra, melyre a női nem rendeltetett, de alkalmasabban vonatkozik a feleségekre, mert ők mondhatni a házasság szabálya által vannak elkendőzve. Én ezért így nagyarázom a szavakat: „Ha nem lenne férjed, megannyi veszélynek lennél kitéve, de most, hogy Isten kirendelte az erényességed őrizőjét, neked illő az alá a lepel alá rejtőzni. Miért vetetted hát le magadtól ezt a leplet?” Ez jogos korholás volt, mert Sára a férje hatalma alatt állt, s így megfosztotta önmagát az isteni védelemtől.

1Móz 21,20: És vala Isten a gyermekkel. Annak kimondásával, hogy Hágár vett feleséget Ismáelnek, Mózes a polgári törvényekre van tekintettel, mert miután a házasság az emberi élet fő része, helyes, ha a megkötésekor a gyermekek engedelmeskednek a szüleiknek és hallgatnak a tanácsaikra. Ezt a rendet, amit a természet ír elő és diktál, tartotta be mint látjuk, Ismáel, egy szilaj ember a sivatag barbárságában, mert alávetette magát az anyjának a feleség tekintetében. Ebből látjuk, micsoda elképesztő szörnyeteg volt a pápa, amikor meg merészelte dönteni a természetnek ezt a szent rendjét. Ehhez még hozzájön a pökhendi, dicsekedő felhatalmazás a szülők gonosz megvetésére, a szent házasság tiszteletében…

1Móz 24,1: Ábrahám pedig vén élemedett ember vala.² Mózes az Izsák megházasodásáról szóló beszámolóval folytatja, mert valóban, Ábrahám érezvén, hogy az életkora miatt elnyűtté vált, gondoskodni akar arról, hogy a fia ne a Kánaán földjéről vegyen magának feleséget. Ezen a helyen Mózes konkrétan öregembernek írja le Ábrahámot, hogy megtudjuk: a kora által megintetve keresett feleséget a fiának. Hisz magának az öregkornak, ami már nincs messze a haláltól, arra kell indítania minket, hogy úgy rendezzük el a családi ügyeket, hogy amikor meghalunk, békesség maradjon fenn az utódaink között, az Úr félelme virágozzék, és a helyesen kialakított rend uralkodjon. Ábrahám idős kora valójában még csak a kezdeténél járt, mint azt majd utóbb látjuk, de amikor összeszámolta a saját éveit, időszerűnek gondolta a gondoskodást a fia jólétéről. A hitetlen emberek, részben azért, mert nem viseltetnek kellő tisztelettel a házasságkötés iránt, részben mert nem értik meg a fontosságot, ami különösen Izsák házasságához kapcsolódik, csodálkoznak, hogy Mózes, vagy inkább Isten Lelke ilyen csip-csup ügyekbe van belevonva. Ha azonban a Szentírás iránti kellő tisztelettel viseltetünk, akkor könnyen megértjük, hogy nincsen itt semmi felesleges, mert miután az emberek aligha képesek meggyőzni önmagukat arról, hogy Isten gondviselése a házasságokra is kiterjed, Mózes annál inkább ragaszkodik ehhez a dologhoz.

1Móz 24,3: Nem vészesz feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl. ..S ezt a példát általános szabálynak kell tekintenünk annak bemutatásaként, hogy a család gyermekeinek nem törvényes házasságot kötniük, csak a szülők beleegyezésével, s természetesen a természetes egyenlőség is azt diktálja, hogy egy ennyire fontos dologban a gyermekek a szülők akaratától függjenek…

1Móz 24,57: Hívjuk elő a leányt. Bethuél, aki korábban fenntartás nélkül adta volna a lányát a házasságra, most, jóllehet kevés következetességgel, látszólag ragaszkodik a céljához. Amikor azonban korábban kivételt nem szabva kínálta fel a lányát, akkor azt úgy kell érteni, hogy csak annyira tette azt meg, amennyire képes volt rá. Most azonban Mózes kijelenti, hogy nem zsarnokoskodott a lánya felett, hogy vonakodva taszította volna őt ki, vagy az akarata ellenére kényszerítette volna a házasságra, hanem meghagyta neki a szabad választás lehetőségét. Ebben a dologban a szülők akaratát tényleg szentnek kell tartani, de a középutat kell járni, hogy az érintett felek önként, kölcsönös egyetértéssel kössenek szerződést. Nem helyes úgy értelmezni Rebeka konkrét válaszát, mintha megvetette volna az atyai ház fedelét, vagy túl buzgón vágyott volna férjre,³ mivel azonban látta, hogy a dolgot az atyja engedélyével és az anyja egyetértésével ütötté nyélbe, ő maga is belenyugodott.

1Móz 24,59: Elbocsáták azért Rebekát. Mózes először azt meséli el, hogy Rebekát tisztességgel küldték el, mert mellé adták a dajkáját. S abban sem kételkedem, hogy voltak neki házi dajkái is, aki a szolgálóleányai voltak. Nem azért, mert az anyák teljességgel elhanyagolták azt a kötelességüket, hanem mert az oktatás gondjait az egyik konkrét szolgálóleányra bízták. Azokat tehát, akik az anyát segítették helyettesítő szolgálattal, dajkáknak nevezték. Mózes utóbb hozzáteszi, hogy Rebeka rokonai „megáldották őt” (1Móz24:60), mely kifejezéssel jelzi: imádkoztak, hogy az állapota boldog legyen. Tudjuk, hogy ünnepélyes szokás volt minden korban és minden nemzetben minden jókívánsággal kísérni a házasságokat. S noha az utódok nagymértékben elzüllöttek az atyák által használt, a házasságot ünneplő tiszta és őszinte módszertől, mégis az Isten akarata, hogy valamiféle nyilvános bizonyság álljon meg, ami arra intheti az embereket, hogy egyetlen házasság sem törvényes, csak amit helyesen szentelnek meg. Ami pedig az áldás itt elmondott konkrét formáját illeti, azt valószínűleg általánosan használták, mert a természet azt diktálja, hogy a leszármazottak szaporodása a házasság speciális célja. A győzelem fogalma alatt (1Móz24:60) a bővelkedő életet értik. Az Úr azonban úgy vezette a nyelvüket, hogy egy próféciát mondjanak ki, melyről ők maguk nem is tudtak. Az ellenség kapuinak bírása uralmat jelent felettük, mert az igazságszolgáltatást a kapukban végezték, s a város védőfalai is ott voltak.

1Móz 24,67: Izsák pedig bevivé Rebekát Sárának az ő anyjának sátorába. Először is bevitte őt a sátorba, majd azt követően vette feleségül. Magával a szavainak elrendezésével tesz különbséget Mózes a megházasodás törvényes módja és a barbarizmus között. S a házasság szentsége természetesen megköveteli, hogy a férfiak és a nők ne éljenek együtt úgy, mint a barmok, hanem kölcsönös hűséget fogadván és Isten nevét segítségül híva éljenek egymással. Emellett azt is meg kell figyelni, hogy Izsák nem az atyja zsarnoki parancsára volt kénytelen megházasodni, hanem miután ráadta a fejét, szabadon vette őt feleségül és teljes szívből adta meg neki a házastársi hűség bizonyítékát.

1Móz 25,19: Ezek pedig Izsáknak az Ábrahám fiának nemzetségei. Rebeka a házassága korai éveiben meddő volt. S utóbb majd látjuk, hogy a meddősége nem három, vagy négy, hanem húsz éven át tartott, hogy a gyermekek utáni kétségbeesése nagyobb ragyogást kölcsönözzön az áldás hirtelen megadásának. De látszólag semmi sem ellentétesebb a józan ésszel, mint az, hogy az egyház szaporodása ennyire csekély és lassú legyen. Ábrahám nagyon öreg korában kapott (mint látható), sovány vigaszt, amiért hosszú időn át nem volt utódja, s egyetlen személybe vetette minden reménységét. Izsák már szintén megette a kenyere javát, s közeledett az idős korhoz, de még mindig nem volt apa. Hol volt hát az a mag, ami számban azonos volt az ég csillagainak számával? Ki ne feltételezné, hogy Isten csalafinta módon járt el, amikor üresen és magányosan hagyta a házukat, aminek a saját szavai alapján nyüzsgő tömeggel kell betöltődnie. De ami meg van írva a zsoltárokban, annak be kell teljesednie az egyház vonatkozásában: „A ki beülteti a meddőt a házba, mint magzatoknak anyját, nagy örömre” (Zsolt113:9). Mert ez a kicsiny és megvetendő kezdet, ezek a lassú és gyenge előrelépések még látványosabbá teszik azt a növekedést, mely utóbb bekövetkezett minden reménységet és várakozást meghaladó módon azt tanítják nekünk, hogy az egyház nem pusztán csak természetes eszközökkel, hanem az isteni hatalom és kegyelem által jött létre és növekedett. Valóban lehetséges, hogy Isten helyesbíteni, vagy mérsékelni akart minden szélsőséges érzelmi köteléket Izsákban. De azt kell felfogni Isten viselkedése fő okaként, hogy miután a szent mag a mennyből adatott, annak nem a természet megszokott rendje szerint kellett létrejönnie azért, hogy megtanuljuk: az egyház nem az ember munkálkodásából származott, hanem egyedül Isten kegyelméből virágzott ki.

1Móz 25,21: És könyörge Izsák az Úrnak az ő feleségéért. Egyesek úgy fordítják ezt az igeszakaszt, hogy Izsák könyörgött az Úrnak a felesége jelenlétében, s értelmezésük szerint ez azért történt így, hogy ő is hozzátehesse a maga imáit, s együtt közösen könyöröghessenek az Úrnak. De az itt szereplő változat az egyszerűbb. Azonkívül ez az imához folyamodás arról tesz bizonyságot, hogy Izsák tudta: azért nem voltak gyermekei, mert az Úr nem áldotta meg. Azt is tudta, hogy a termékenység Isten különleges ajándéka. Mert bár az utódok elnyerése széles körben elterjedt az egész emberi fajban, amikor Isten a „sokasodjatok és szaporodjatok” szavakat kimondta, mégis, annak megmutatása végett, hogy az emberek nem véletlenül születnek, a létrehozás eme képességét különböző mértékben osztja szét. Izsák tehát elismeri, hogy az áldást, ami nem állt az ember hatalmában, Istentől kell kérni imában. Most valóban megmutatkozik, hogy a hit nem közönséges állhatatosságával volt megáldva. Miután Isten szövetségét ismerte, buzgón vágyott magra (ahogyan bárki tette volna). Nem most jutott tehát eszébe először imádkozni, látván, hogy az elmúlt húsz év során csalatkozott a reménységében. Így noha Mózes egyetlen szóban mondja, hogy az imái által nyert utódokat Istentől, a józan ész mégis azt diktálja, hogy ezek az imák sok-sok éven át folytatódtak. A szent ember türelme itt látványosan megmutatkozik abban, hogy miközben látszólag hiába önti ki a kívánságait a levegőbe, mégsem enged a könyörgése buzgóságának hevességéből. S ahogyan Izsák tanít minket ezzel a példával a kitartásra az imádkozásban, úgy mutatja meg Isten is, hogy soha nem fordul süket fülekkel az Ő népe kérései felé, még ha hosszú időn át késlelteti is a választ.

1Móz 29,4: Honnan valók vagytok atyámfiai? Annak a kornak a nagy őszintesége mutatkozik meg ebben az összetalálkozásban, mert noha az atyafi megnevezéssel gyakran visszaéltek a nem őszinte és gonosz emberek, mégsem kételkedhetünk abban, hogy a barátságos beszélgetéseket akkortájt gyakrabban művelték, mint manapság. Ezért üdvözölte Jákob az ismeretleneket atyjafiaiként, a szokásnak megfelelően. Az egyszerűség abban is megmutatkozik, hogy Ráhel néha a nyáj után néz, mert miután Lábán bővelkedik a szolgákban, miképpen lehetséges, hogy a saját lányát fogja be erre az alantas és piszkos szolgálatra, hacsak nem azért, mert gyalázatos dolognak tartották a gyermekeket a tétlenségre, a puhaságra és a tunyaságra tanítani? Ezért van az, hogy manapság épp ellenkezőleg, mivel a becsvágy, a gőg, és a mesterkéltség elpuhulttá tették a modort, a háztartás vezetését akkora megvetés övezi, hogy az asszonyok a legnagyobbrészt megszégyenülnek a saját hivataluk ellátása közben.

1Móz29,22: És begyűjté Lábán. Mózes nem úgy érti, hogy a vacsorát az egész nép számára készítette, csak hogy sok vendéget hívott meg, amint az szokás is a csillogó lakodalmaknál. S nem kétséges, hogy nagy buzgósággal igyekezett ékessé tenni azt a lakodalmat, hogy Jákobot a szégyenérzettel kösse meg, s így ő ne merészelje lebecsülni azt a házasságot, amibe csalással vonták bele. Ebből megértjük, hogy abban az időben milyen vallási hagyományok kapcsolódtak a házaságyhoz. Az volt ugyanis Jákob becsapásának módja, hogy a menyasszonyokat a szeméremre tekintettel lefátyolozva vezették be a hálószobába, de most, hogy az ókori fegyelmet elvetették, az emberek majdhogynem elállatiasodtak.

Forrás

Kálvin János kommentárja a Genezisről – Szabó Miklós fordítása