Második Parancsolat És A Magaválasztotta Istentisztelet

2021.12.08. Off By neilnejmed

A feminista mozgalmak, az új modern világ

Ma az istentiszteleteket sok helyen ún. dicsőítőcsapatokkal végzik, ahol gyakran női énekesek vezetik a hangos zenével kísért gyülekezeti éneklést, nem ritkán világiasan szemérmetlen öltözékben, popzenére jellemző érzéki hang- és arcjátékkal, táncolással, stb.. A modern dicsőítéssel a gyülekezetek elsősorban kifejezik az eksztatikus, lázadást, bálványimádást, szexuális-, politikai- és drogforradalmat (az ötödik, hatodik, hetedik parancsolat ellen) hirdető popkultúra zenei műfajának, valamint a feminista mozgalmak által hirdetett ún. női felszabadítást (az ötödik és hetedik parancsolat ellen) hirdető modern, 20. századi társadalmi vívmányok közömbösségét és megkeresztelhetőségét, az Istennel való találkozás szakrális terébe emelve mindazt, ami lényegét tekintve közönséges, világias, szuggesztív és törvénytelen.

A hölgyek a dicsőítő zenekaros éneklésük (és egyéb szerepvállalásuk) által megsértik Pál apostol Bibliában adott utasításait a nők istentiszteleti és gyülekezeti elhívásukra nézve, amikor nyilvánosan imádkoznak/dicsőítenek (1Tim2:8), bizonyságtételekben, prédikációkban a gyülekezetben (1Kor14:34), vagy otthonukban férfi felügyelet nélkül (ApCsel18:26) férfiakat tanítanak (1Tim2,12), utasítanak, vagy hatalmat gyakorolnak felettük (Ef5:24, 33; 1Tim2:11, 13-14), a gyülekezetben felszólalnak (1Kor14:34), magukra felhívják a közfigyelmet: 1. szemérmetlenül öltöznek fel (1Tim2:9), illetve 2. fedetlen fővel jelennek meg (1Kor11:5-10,13) az alkalmon. A feminizmus, popkultúra és közönségesség így tört be a keresztyén egyházakba, és mindez a férfiak beleegyezésével és jóváhagyásával. Kialakult egy új, magaválasztotta istentisztelet (Kol2,23), amely együtt jár egyfajta magaválasztotta szemérmességgel is (Róm1:18-28).

De mi a helyzet az keresztyén istentiszteletnek a tisztán bibliai, reformátori, ősegyházi felfogásával? Ezt fogjuk megvizsgálni e rövid pamfletünkben.

Trevor Kirkland: Mit énekeljenek a nyomorúságos keresztyének?

Milyen gyakran érkezik az Úr népe a kegyelem nyilvános eszközeihez csüggedten, de képtelen ezt mások elcsüggesztése nélkül közölni. Belül ugyan fájdalmuk van, de mégis mosolyognak. Fájdalmat éreznek, mégis hallgatnak. Túl gyakran sok helyen csak arra érkeznek, hogy küszködve énekeljék a banális, ismétlődő, irreális, mazochista dicséretnek minősülő dicshimnuszokat. Ezt a kérdést Carl Trueman tette fel, aki az alábbiakban szerkesztett és összefoglalt formában számos hasznos észrevételt tett.

Először is, ott van a kortárs istentisztelet nyelvezete. A szüntelenül vidám kórusok és énekek diétája elkerülhetetlenül egy olyan irreális várakozási horizontot teremt, amely a normatív keresztyén életet egyetlen hosszú, diadalmas utcabálnak tekinti! Az egészség, a gazdagság és a boldogság megfertőzte az istentiszteletnek tartalmát.

Másodszor, a zsoltárosok tapasztalatainak és reménységeinek kizárása megnyomorította az egyházat, és a keresztyéneket lelki tündérekké változtatta. Azzal, hogy az egyház kizárta istentiszteletéből a magány, a megfosztottság és a sivárság kiáltásait, gyakorlatilag elhallgattatta és kizárta azokat, akik maguk is magányosak és elhagyatottak.

Harmadszor, a zsoltárok kizárásával hallgatólagosan jóváhagyta a fogyasztói társadalom közönséges törekvéseit, ízléstelen, triviális és irreális keresztyénséget hozott létre, és megerősítette azt, hogy az egyház az önelégülteknek a klubja legyen.

A zsoltáréneklés elhagyásának ára azt eredményezte, hogy a vérszegény, a komolytalan, a szintetikus és a hétköznapi lett a norma. A lelki óriások helyébe lelki tündérek léptek. De nincs minden veszve. Éppen ellenkezőleg, a keresztyének szemlélete és törekvése így fejeződik ki:

Az Isten könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket; világosítsa meg az ő orczáját rajtunk. Szela. Hogy megismerjék e földön a te útadat, minden nép közt a te szabadításodat. Zsoltárok 67,2-3 (részlet Trevor Kirkland [Free Church Of Scotland (Continuing)] cikkéből: – Miserable Christians?)

Angus Stewart – Református

A második parancsolat arra tanít bennünket, hogy hogyan kell a szent Istent imádni. Ehhez van hozzákapcsolva ez a félelmetes figyelmeztetés: „én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek” (II Móz 20:5). A „féltőn-szerető Isten” a mennyből mondja el nekünk, hogy Ő féltékeny az imádatára. Emiatt minden keresztyénnek óvatosnak kell lennie, hogy Őt megfelelően tisztelje és, hogy féltőn-szerető legyen a Magasságos helyes imádatával kapcsolatban. Jehovah kijelenti, hogy: „Mindazt, a mit én parancsolok néktek, megtartsátok, és a szerint cselekedjetek: semmit ne tégy ahhoz, és el se végy abból!” (V Móz 12:32). Ezek a mi Megváltónk szavai az újszövetségi egyháza számára a nagy missziói parancsban: „Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek [és semmi mást]” (Mt 28:20)! Pál apostol beszél a „magaválasztotta istentisztelet” (Kol 2:23) súlyos bűnéről. A „magaválasztotta istentisztelet” Isten és a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyjának imádása a mi akaratunk és nem az Övé szerint. Ez bármilyen istentiszteleti mód vagy forma, amit az ihletett és tévedhetetlen Igéje nem parancsol meg. (Rev. Angus Stewart – A kanonikus zsoltárok éneklése, Covenant Protestant Reformed Church, Észak-Írország)

Westminsteri Nagykáté

107. Kérdés: Melyik a második parancsolat?

Válasz: A második parancsolat ez: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed íziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.

108. Kérdés: Milyen kötelességeket kíván meg Isten a második parancsolatban?

Válasz: Isten azt kívánja a második parancsolatban kötelességünkként, hogy tisztán és egészben tartsuk meg és teljesítsük a vallásos istentiszteletet és rendeléseket, ahogy ő azt Igéjében elrendelte. Kifejezetten az imádságot és hálaadást Krisztus nevében, az Ige olvasását, hirdetését és hallgatását, a sákramentumok kiszolgáltatását és vételét, az egyházkormányzást és az egyházfegyelem gyakorlását, a szolgálatot és annak fenntartását, a vallásos böjtöt, Isten nevére való esküvést és a neki való fogadalomtételt, és megkívánja minden hamis istentisztelet helytelenítését, megvetését, ellenzését, valamint, mindenkinek helye és elhívása szerint, annak eltávolítását, minden bálványimádati alkotással együtt.

109. K: Milyen bűnöket tilt Isten a második parancsolatban?

V: Isten a második parancsolatban a következő bűnöket tiltja: bármilyen, nem Isten által elrendelt istentisztelet kigondolását, javaslatát, megparancsolását, használatát vagy bármilyen helyeslését. Tiltja a hamis vallások megtűrését, Isten bárminemű ábrázolását, mindhárom személyről vagy külön bármelyikükről, akár bensőleg, a gondolatainkban, akár külsőleg, bármilyen teremtmény képmására vagy hasonlatosságára, és tiltja azok minden imádását, vagy Isten imádását bennük vagy általuk, továbbá tiltja kitalált istenségek bármilyen ábrázolását, és azok mindenfajta tiszteletét vagy szolgálatát. Tilt minden babonás eszközt, tiltja az istentisztelet meghamisítását, az ahhoz való hozzátételt vagy elvételt, akár saját magunk kezdeményezésére, akár a másoktól kapott hagyomány miatt, még akkor is, ha az az ősiség, szokás, áhítat, jó szándék vagy bármi más ürügyén történik is. Tiltja a szentségárulást, szentségtörést, és az Isten által előírt istentiszteleti rendelések semmibevételét, megvetését, akadályozását és ellenzését.

Westminsteri Hitvallás

5. A közönséges istentisztelet részei: a Szentírás tisztelettel való olvasása; az Ige tiszta hirdetése és lelkiismeretes hallgatása Istennek való engedelmességben, értelemmel, hittel és tisztelettel, a zsoltárok kegyelmes szívvel való éneklése, és a Krisztus által elrendelt sákramentumok helyes kiosztása és a velük méltón való élés. Különleges eseményekkor az istentiszteletnek más részei is vannak: vallásos eskük, fogadalmak, komoly böjtök és hálaadások. Ezeket szent és áhítatos módon kell használni. (Westminsteri Hitvallás, 21. fejezet: A vallásos istentisztelet és a nyugalom napja)

1. Az Istentisztelet „regulatív princípiuma”

Hogyan határozzuk meg azt, hogy mi fogadható el Isten imádásakor? A Biblia azt tanítja, hogy Isten nem hagyta az ember szeszélyére, hogyan is kell Őt tisztelni. Sokan azt gondolják, hogy ha valami nincs megtiltva, akkor az megengedett. Például elismernék, hogy a képek helytelenek, de állítanák, hogy a bábelőadások elfogadhatóak, mivel Isten kifejezett szavakkal nem tiltotta meg a bábelőadásokat, és „Biztosan aranyos lenne a gyermekek számára”. A Biblia tanítása azonban az imádással kapcsolatban messze túllép a képek puszta tiltásánál. Isten szava tanítja az „Istentisztelet regulatív princípiumát”. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy ha Isten valamit kifejezetten nem parancsolt meg az Ő tiszteletével kapcsolatban, akkor azt mi nem tehetjük meg. Vegyük például Nádábot és Abihut! Vétkeztek, és tűz emésztette meg őket. Miért? Mit csináltak rosszul? „Idegen tüzet” (III Móz 10:1) ajánlottak fel. Mi volt idegen ezzel a tűzzel kapcsolatban? Egy bálványnak ajánlották fel a tűzet? Nem. Mindent, amit megtudunk erről a tűzről az az, hogy olyan volt „a melyet [az Úr] nem parancsolt vala nékik” (III Móz 10:1). Később a gonosz Jeroboám király állíttatott fel bálványokat Dánban és Béthelben. Ez már önmagában súlyos bűn volt, de a szöveg azt is tanítja, hogy az ünnepnapokat, amelyeket az Úr parancsolt meg az Ószövetségben, semmibe vette, és azok helyett olyan napokon és hónapokon „áldozott”, „a melyet az ő szívében gondolt vala” (I Kir 12:33). Az Urat nagyon bosszantja annak az embernek a szemtelensége, aki hozzáad bármit is az Ő tiszteletéhez. Azt kérdezi „ki kívánja azt tőletek, hogy pitvarimat tapossátok?” (Ésa 1:12). Amikor az emberek azt gondolják magukban, hogy „Nem lenne-e aranyos ezt, meg ezt csinálni az Istentiszteleten?”, akkor bűnösek „a magaválasztotta istentiszteletben” (Kol 2:23)….Tarthatunk színdarabokat az Istentiszteleteken? Tarthatunk bábelőadásokat? Tarthatunk bizonyságtételeket, sőt nők bizonyságtételeit is? Mi van a kórussal vagy a szólistákkal? Milyen szentírási igazolás van ezekre a dolgokra? Úgy tűnik, hogy sok egyház „idegen tüzet” ajánl fel a földünkön! Természetesen sok ember őszintén ajánlja fel ezt az „idegen tüzet”, úgy, hogy nem tanulmányozta a Bibliát. Ez egy szomorú tükörkép sok egyházról és lelkészeikről, akikről azt lehet mondani, hogy „buzgóság van bennök, de nem megismerés szerint” (Róm 10:2)….Az Újszövetség sehol sem parancsolja meg, hogy alkossunk „dicséreteket”. A „dicséretek” alatt a modern, nem ihletett emberi kompozíciókat értem, amelyeket egyházi éneklésre szántak. Dávidnak lelki ajándékra vagy felkenésre volt szüksége ahhoz, hogy „Izráel dalainak kedvencze” (II Sám 23:1) legyen, de az Újszövetségben az egyház nem kapta a „dicséretek szerzésének adományát”. Ebből kifolyólag önteltség az, hogy bárki is énekeket szerezzen a nyilvános Istentiszteletekre. Pál azt írja az egybegyűlt hívőknek: „mindeniteknek van zsoltára” (I Kor 14:26). A legtöbb történész egyetért abban, hogy a korai egyház kizárólag zsoltárokat énekelt. A dicséreteket (a modern értelemben) később adták ezekhez, amit gyakran eretnekek készítettek, hogy így az éneklésen keresztül hozzák be tévtanításukat.

Mit énekelt Jézus? Mint zsidó, Ő a zsoltárokat énekelte. A Máté 26:30 és a Márk 14:26 azt mondja el nekünk, hogy Krisztus az Ő tanítványaival „dicséretet” énekelt. Ha ehhez a részhez érünk, és azt feltételezzük, hogy a „dicséret” azt jelenti, amit a modern világ dicséretnek gondol, akkor durván félreértjük a Bibliát… Sem Ő, sem a tanítványai nem komponáltak egy „dicséretet” az alkalomra. A zsoltárokat énekelték, minthogy az volt a szokás a Páska idején. Hasonlóan, amikor Pál és Silás „énekkel dicsőíték az Istent” a tömlöcben, akkor a „Dicséretek könyvét” használhatták, amit mi Zsoltárok könyvének hívunk (Apcsel 16:25).” (Martyn McGeown, Biblikus Dicséret: Az Exkluzív Zsoltáréneklés Melletti Érvek)

Kálvin János (1509 – 1564) – Reformátor

De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. (János 4, 23-24)

Így mindazok, akik a külső ceremóniák tömegével nyomják el az egyházat, azt teszik, ami a hatalmukban áll, hogy megfosszák az egyházat Krisztus jelenlététől…. Mert mi okból kellene félnünk, mikor azt olvassuk, hogy Istennek ez a nyílt és egyszerű imádat tetszik, amit a pápisták megvetnek, mivelhogy nem kíséri a ceremóniák fáradságos tömege? S mi haszna van számukra a test üres csillogásának, amiről Krisztus kijelenti, hogy megoltja a Lelket?….24. Az Isten lélek. Ez a megerősítés magából az Isten természetéből származik. Mivel az emberek testek, nem szabad csodálkozni, hogy olyasmikben lelik örömüket, ami megfelel a saját beállítottságuknak. Innen származik, hogy sok mindent kiagyalnak az istentisztelethez, ami tele van látványossággal, de nincs benne valódiság. Először azonban azt kellene figyelembe venniük, hogy Istennel van dolguk, Aki semmivel sem jobban egyeztethető össze a testtel, mint a tűz a vízzel. Mikor az istentiszteletről van szó, annak az egyszerű megfontolásnak elégségesnek kellene lennie elménk zabolátlanságának féken tartásához, hogy Isten oly mértékben különbözik tőlünk, hogy a nekünk leginkább örömöt okozó dolgoktól Ő vonakodik és visszaborzad. S ha a képmutatókat annyira elvakítja saját büszkeségük, hogy nem félnek alárendelni Istent a saját véleményüknek, vagy inkább törvénytelen vágyaiknak, tudjuk meg, hogy az a szerénység a legcsekélyebb említésre sem méltó Isten igazi imádatában, ha gyanakodva kezelünk bármit, ami a testnek gyönyörűségére szolgál. Azonkívül, mivel nem tudunk felemelkedni Isten szintjére, jusson eszünkbe, hogy az Ő Ígéjében kell keresnünk azt a szabályt, amihez igazodnunk kell.” (Kálvin János a János ev. 4. fejezetéről)

De amikor szent gyülekezeteikbe látogatnak, a hangszerek Isten dicséretének ünneplésére semmivel sem lennének alkalmasabbak a tömjénégetésnél, a lámpások meggyújtásánál és a törvény egyéb árnyékainak helyreállításánál. A pápisták tehát ezt, valamint sok más dolgot is ostoba módon a zsidóktól kölcsönöztek. Azok az emberek, akik szeretik a külső pompát, tudnak csak gyönyörködni ebben a ricsajlásban; de az az egyszerűség, amelyet Isten az apostol által ajánl nekünk, sokkal jobban tetszik neki. Pál csakis azt engedi meg, hogy a szentek nyilvános gyülekezésén egy ismert nyelven áldjuk Istent (1Kor 14:16).” (Kálvin János a Zsoltárok 33:2-ről).

Heinrich Bullinger (1504-1575) – Reformátor

“Mivel azok sincsenek összhangban az apostolnak az 1Kor 14-ben foglalt tanításával, a zürichi nagy székesegyházban lévő orgonákat az 1527. év december 9-én lebontatták”. (Heinrich Bullinger, Reformationsgechichte, 1. kötet, 418. o.).

Debrecen – Egervölgyi Hitvallás (1562) – Magyar református zsinat

“Az Antikrisztus táncoltató miséjéhez alkalmazott hangszereket pedig, a képekkel együtt, kihányjuk, mivel azok semmi hasznok nincsenek az egyházban, sőt jelei és alkalmai a bálványozásnak.” (3. kötet, 111. oldal)

Bunyan János (1628-1688) – Partikuláris baptista

“Ezeket az énekeket hárfákkal, zsoltárjátékkal, cimbalmokkal és trombitákkal énekelték; ez a mi lelki örömmel, szívünkben lévő kegyelemből való éneklésünknek típusa (1Krón 25,6; 2Krón 29,26-28; Kol 3,16).” (1Krón 25,6; 2Krón 29,26-28; Kol 3,16). (John Bunyan, Works 3. kötet, 496. o.).

Matthew Henry (1662-1714) – Nonkonformista puritán

“Dicsérjék Istent tánccal, tamburával és hárfával, az ószövetségi egyház igen régi szokása szerint (2Mózes 15:20), ahol tamburával és tánccal dicsérték Istent. Akik ebből kiindulva szorgalmazzák a zene használatát a vallásos istentiszteleten, azoknak ugyanezen szabály szerint be kell vezetniük a táncot is, mert ezek együtt jártak, mint Dávid tánca is a frigyláda előtt és a Bírák 21:21. részben is. De míg az Újszövetségben sok szentírási szöveg fenntartja az éneklést mint evangéliumi rendtartást, egyik sem rendelkezik a zene és a tánc fenntartásáról.” Az evangéliumi kánon szerint a zsoltárokat “lélekkel és értelemmel kell énekelni”. (Matthew Henry kommentárja a Zsoltárok 149:3-hoz).

John Gill (1697-1771) – Partikuláris baptista

“Megfigyelhető, hogy Dávid zsoltárait korábban hangszerekkel énekelték, mint például hárfával, tamburával, cimbalommal és orgonával; de miért ne énekelnék most is ezekkel? Ha ezeket már nem használják, magát a puszta éneklést akkor miért? Azt felelem, hogy ezek nem nélkülözhetetlenek az énekléshez, és így félre lehet őket tenni, de amaz továbbra is érvényben marad; az ima idején szokás volt tömjént égetni, ami Krisztus közbenjárását és az imádság általa történő elfogadását jelképezte; most viszont már nem alkalmazzák; de az imádság, mint erkölcsi kötelesség továbbra is fennmarad: a fenti hangszereket csak akkor használták, amikor az egyház még gyermeki időszakában élt és mindaz ami mutatós, rikító és pompás, igen tetszik a gyermekeknek; ahogy egy régi író is megjegyezte, “ezek alkalmasak voltak a csecsemők számára, de a templomokban (az evangéliumi feloldozás alatt, amely férfiasabb) ezeknek a csecsemők szerinti használata megszűnt és megmaradt a tiszta vagy egyszerű éneklés”. ‘Ami pedig az orgonákat illeti… először egy római pápa, Vitalianus vezette be, mégpedig a hetedik században és nem korábban.” (John Gill, A Complete Body of Doctrinal and Practical Divinity, 3. kötet, ‘Of Singing Psalms As A Part of Public Worship’ (1796), 384. o.).

“…ezeket [a hangszereket] az Ószövetség idején használták, és típusosan az újszövetségi énekléssel kifejezett szívbéli lelki öröm és dallam jellemezte őket.” (John Gill, Kommentár a Zsoltárok 81:2-höz).

Adam Clarke (1762-1832) – Metodista (Arminiánus)

“Én már öreg vagyok de itt kijelentem, hogy sohasem ismertem el, hogy Isten imádásában bármi jót is eredményezne [a hangszerek használata], sőt jó okom van azt hinni, hogy sok rosszat hoz magával. A zenét mint tudományt ugyan tisztelem és csodálom, de a hangszerelt zenét Isten házában megvetem és irtózom attól. Ez a zenével való visszaélés, és itt tiltakozom is a keresztyénség megváltójának istentiszteleti szolgálatában elkövetett minden ilyen romlása ellen. A néhai tiszteletreméltó és legkiválóbb istenfélő, John Wesley tiszteletes a zene szerelmese és kifinomult költő is volt, viszont amikor megkérdezték véleményét a metodista kápolnákba bevezetett hangszerelés ötletéről, a maga tömör és erőteljes módján így felelt: “Nincs kifogásom a hangszeres zene ellen a kápolnáinkban, feltéve ha azokat sem hallani, sem látni nem lehet majd”. Én is ugyanezt vallom.” (Adam Clark, Clarke’s Commentary, 4. kötet, 684. o.).

Charles Haddon Spurgeon (1834-1892) – Partikuláris baptista

Bűn tanyázik az Úr követőinek táborában, oly kirívóan arcátlanul, hogy a legrövidlátóbbak előtt sem maradhat észrevétlen. Az elmúlt pár év folyamán ez a bűn rendellenes mértékben növekedett meg. Úgy hatott, mint az egész tésztát megerjesztő kovász. Az ördög ritkán végez agyafúrtabb munkát, minthogy elhiteti az egyházzal, hogy missziójának része az emberek szórakoztatása – megnyerésük érdekében. A puritánok bátor evangélium-hirdetésétől az egyház fokozatosan tompította bizonyságtételét, majd rákacsintott kora frivolitásaira és mentegetni kezdte őket. Azután eltűrte jelenlétüket a falain belül. Most pedig azonosul velük a tömegek elérésének céljából. Az első ellenvetésem, hogy a Szentírás sehol sem beszél az emberek szórakoztatásáról, mint az egyház feladatáról. Ha keresztyén cselekedet lenne, akkor miért nem szólt róla Krisztus?” (Spurgeon, Missziós mulattatók)

Charles Spurgeon azt állítja, hogy a hangszereket “a protestáns istenhívők egész serege elutasította és elítélte” (Works 2. kötet, 1. pont, 223. o.). “Micsoda lealacsonyító dolog az egész gyülekezet értelemmel való énekét egy kvartett színpadias csinosságával, egy kórus kifinomult finomságával, vagy az élettelen sípokból és dudákból fújó fuvallatokkal kiszorítani! Éppúgy jól lehet gépekkel imádkozni, mint azokkal dicséretet mondani.” (Spurgeon, Treasury of David, a Zsoltárok 42:4-re vonatkozóan).

Jeremiah Burroughs (1599 – 1646) – Puritán, kongregacionalista

1Nádáb pedig és Abihu, Áronnak fiai, vevék egyen-egyen az ő temjénezőjöket, és tőnek azokba szenet és rakának arra füstölő szert, és vivének az Úr elé idegen tüzet, a melyet nem parancsolt vala nékik. 2Tűz jöve azért ki az Úr elől, és megemészté őket, és meghalának az Úr előtt.

A bűnük az volt, hogy idegen tűzzel áldoztak, a szöveg így mondja, hogy idegen tüzet áldoztak, amit Isten nem parancsolt nekik, mindezt a fejezet elején. De vajon Isten valaha is megtiltotta ezt nekik? Mert hol találjuk azt, hogy Isten valaha is megtiltotta volna, hogy idegen tüzet áldozzanak, vagy hogy csakis egyféle tűzzel áldozhatnának? Nincs olyan szövegrész a Szentírásban, amelyet a Genezisnek kezdetétől egészen idáig találnánk, amelyben Isten in terminis, e szavaival kifejezetten megmondta volna: “Ne áldozzatok más tűzzel, mint csakis egyféle tűzzel”. Itt mégis Istentől származó tűzben pusztulnak el, mert idegen tűzzel áldoztak.” (Isten Igéjével Szabályozza Az Istentiszteletét c. írása: Jeremiah Burroughs, Gospel Worship, pp. 3, 8-9.)

Samuel Willard (1640-1707) – Puritán

1 Kor. 11.23: Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: Mát. 28.20: Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: Mát. 15.9: Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai.

Amikor emberek bármilyen módon közösséget vállalnak egy olyan istentisztelettel, mint amilyen itt is látható. Bármi, amiben másokkal együtt részt veszünk abban, ami vétkes, bűnös cselekedetnek minősül, és bűnössé válunk mi is e mindenkire kiterjedő cselekedetben. Ezért van a figyelmeztetés is: És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel (Ef 5:11), mert az emberek többféleképpen is létesíthetnek ilyen közösséget. Nemcsak azáltal, hogy mi magunk is azonos dolgokat végzünk és vallásosságot tulajdonítunk nekik, hanem azáltal is, hogy jelen vagyunk az ilyen istentiszteleteken, mert csatlakozunk azokhoz, akik így cselekszenek, és ezzel még támogatjuk is őket abban. A jelenlétünk jelképes jóváhagyás, miközben mi semmiképpen sem kifogásoltuk azt.” (Samuel Willard – Az Emberi Parancsolatok Általi Istentisztelet Bűnössége c. prédikációja. Elhangzott 1691-ben, Bostonban)

Biblia istentiszteleti parancsa: zsoltárok, zsoltárok, és zsoltárok?

A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (Kolossé 3:16; vö Efézus 5:19).

Ezekben a szakaszokban (Efézus 1:21; 2:2; 5:19; 6:12) nem “azonos szinonímát”, hanem általános szinonímát tételezhetünk fel némi különbségtétellel. A zsoltár hármas megnevezése az [Efézus] 5:19-ben nem egyszerűen csak ‘zsoltárokat, zsoltárokat és zsoltárokat’ jelent, hanem a zsoltár háromféle megjelölését, mindegyiket árnyalt hangsúllyal. Zsoltárok, a héber szó, amely magát a Zsoltárokat [Bibliai könyvet] titulálja és ihletett dicséreteket jelent; Himnuszok, görög kifejezés, amely még mindig a Zsoltárokra utal, de magában foglalja az öröm és a hála gondolatát; és ‘Lelki Énekek’, amely még mindig a Zsoltárokra utal, de hangsúlyozza a lelkiséget – az ihletett Zsoltár ‘szívünkbe fúródását’, annak isteni szerzője miatt. Az, hogy e kifejezések mindegyike szerepel a Zsoltárok könyve görög címeiben, aláhúzza ezt a szinonimitást és ezen megkülönböztetéseket”. (Rev. Todd Ruddell)

Lelki” = Szentlélek által ihletett

BB Warfield elmagyarázza, hogy a “lelki” szó a Szentlelket jelöli: “A huszonöt esetből, amelyben a [pneumatikos] szó az Újszövetségben előfordul, egyetlen esetben sem alacsonyodik olyan szintre, hogy az emberi lelket jelentsen; és huszonnégy esetben a pneuma, a Szentlélek szóból származik. Ebben az értelemben, hogy a Szentlélekhez tartozik, vagy a Szentlélek által meghatározott, az újszövetségi használata egységes, egyetlen kivétellel, az Ef 6,12-ben, ahol úgy tűnik, hogy a magasabb, bár emberfeletti értelmekre utal. A megfelelő fordítás minden esetben a lélek által adott, lélek által vezetett, vagy lélek által meghatározott”. (The Presbyterian Review, 1. kötet, 561. o. [1880. július]; idézet Michael Bushell, The Songs of Zion, 90-91. o.).

John Murray bemutatja, hogy a “lelki” kifejezés hogyan minősíti mindhárom fogalmat, a zsoltárokat, himnuszokat és énekeket: “Miért minősíti a pneumatikos [lelki] szó az odais-t és nem a psalmois-t és a hymnois-t? Erre a kérdésre az az ésszerű válasz, hogy a pneumatikais mindhárom szót minősíti, és hogy a neme (nőnemű) a hozzá legközelebb álló főnév neméhez illeszkedő ragozása miatt van. Egy másik határozott lehetőség, amelyet különösen hihetővé tesz a mássalhangzó kihagyása a Kol 3:16-ban, hogy a “lelki énekek” a neme, amelynek a “zsoltárok” és a “himnuszok” meg a fajtája… E feltételezések bármelyike alapján a zsoltárok, himnuszok és énekek mind “lelkiek”, és ezért mind a Szentlélek által ihletettek. Ennek következménye a szóban forgó kérdésre tökéletesen nyilvánvaló. A nem ihletett énekek azonnal ki vannak zárva”. (John Murray, “Song in Public Worship” in Worship in the Presence of God, 188. o.).

Összefoglalva: “Nem kevés okunk van azt gondolni, hogy az apostol a bibliai zsoltárokra utalt, amikor azt mondta, hogy “zsoltárok”, amikor “dícséretek/himnuszok” és “énekek” kifejezéseket használja, mert mindhárom bibliai kifejezés a zsoltárokat jelöli, méghozzá a Zsoltárok könyvéből.” (ugyanott). (Purely Presbyterian Perspective cikke: Psalms, Hymns, and Spiritual Songs)

Graeme Craig – Presbiteriánus

Isten igazi nyilvános istentisztelete ellenkulturális. Nem az a célja, hogy az emberek jól érezzék magukat. Hanem az, hogy megérezzék az élő Isten jelenlétét. Az 1 Korinthus 14:23-25 tanítását ma meglehetősen figyelmen kívül hagyják. Az a Lélek, aki az igazságot ihlette az, aki a kegyelem eszközeit hatékonnyá tudja tenni a bűnösök számára. T. E. Peck 1884-ben a dél-karolinai Columbiában elhangzott szavain érdemes nagyon elgondolkodni. Azokra utal, akik az emberi bölcsesség eszközeihez folyamodnak, “ahelyett, hogy megalázkodnának a Szentlélek előtt az ő megelevenítéséért való komoly imádságban, amely egyedül képes bármilyen rendelkezést hatékonnyá tenni az üdvösségre…”. A keresztyén istentisztelet igazi dicsősége a Szentlélek jelenlétében és erejében áll, és a Szentlélek nélkül minden kellékünk a “hosszan elnyújtott folyosó és a faragott boltozat”, a festett ablakok és a “halvány vallásos fény”, a bárány és a galamb szimbólumai, a csengő, orgonák és miegymás csak egy fekvő holttest kellékei. Hiábavaló kísérlet a halál valóságának elrejtésére”. (Idézet Ian Murray: To Glorify and Enjoy God művéből, Banner of Truth, 1994, 191. o.). Az Úr lépjen közbe kegyelmében, hogy megfordítsa a tendenciát! Ahogy Terry L Johnson mondja: “Az, ahogyan ma istentiszteletet tartunk, fogja meghatározni kegyességünk formáját és tartalmát az elkövetkező nemzedékek számára”. (részlet Graeme Craig [Free Church Of Scotland (Continuing)] cikkéből: Reversing the trend in modern worship)

Hangszerhasználat ellen kiálló egyháztörténeti források szerzői: Alexandriai Kelemen (150-215 körül). Szibüllák (170 körül). Origenész (185-254 körül). Pszeudo-klementin irodalom. Cézáreai Euszebiosz (263-339) Alexandriai Athanáz (293-373 körül). Nazianzi Gergely (329-390). Remesianai Niketasz (335-414). Milánói Ambrus (340-397 körül). Jeromos (347-420). Hippói Ágoston (354-430). Theodórétosz (393-457 körül). Evagriosz Pontikosz (346-399). Aranyszájú János (Jóannész Khrüszosztomosz) (347-407). Peluszioni Izidor (370-449 körül). Apostoli Konstitúciók (375). Karthágói zsinat. Jeruzsálemi Hészükhiosz (meghalt 450 körül). Cassiodorus (485-585). Metzi Amalarius (780-850). Midrash Tehillim (900-1000) – héber. Aquinói Tamás (1225-1274). Cajetan bíboros (1469-1534) – római katolikus. Rotterdami Erasmus (1466-1536) – római katolikus. Andreas Bodenstein von Karlstadt (1480-1541) – lutheránus. Péter Mártír Vermigli (1499-1562). Bullinger Henrik (1504-1575). Kálvin János (1509-1564). John Marbeck (1510-1585). Béza Tódor (1519-1605). David Pareus (1548-1622). Robert Bellarmine (1542-1621) – római katolikus. Debrecen-Egervölgyi Hitvallás (1562). Debreceni Zsinat (1567). Holland és Zeeland egyházainak tartományi zsinata (1574). Nassaui Hitvallás (1578). A holland, német és vallon egyházak nemzeti zsinata (1578). William Perkins (1558-1602). Genfi Biblia (1599). David Calderwood (1575-1650). David Dickson (1583-1663 körül). Bunyan János (1628-1688). Gisbertius Voetius (1589-1676). Wilhelm Zepperus (1550-1607). Johann Heinrich Alting (1583-1644). Abraham Van de Velde (1614-1677). Matthew Henry (1662-1714). Henry Ainsworth (1571-1622). William Ames (1576-1633). John Cotton (1584-1652). Oliver Cromwell (1599-1658). Cuthbert Sydenham (1622-1654). Henry Hickman (1629-1692). Anonymus (1698). John Brown of Haddington (1722-1787). John Gill (1697-1771) – partikuláris baptista. Philip Schaff – anglikán. PCUSA (1842). Alexander Hislop (1807-1865). Adam Clarke (1762-1832) – metodista. Charles Haddon Spurgeon (1834-1892) – partikuláris baptista. “Old School” déli presbiteriánusok (19. század). Katolikus enciklopédia (1907). Martyn Lloyd-Jones (1899-1981). Reformed Music Journal (1997). Everett Ferguson (2013). További részletek, cikkek az oreformatus.hu oldalon…